A Magyarországi Depeche Mode Rajongói Klub Hivatalos Honlapja

RECOIL

A recoil project a nyolcvanas évek közepén született, mintegy Alan Wilder agyszüleményeként. Ez az oldalszárny lehetőséget biztosított Alan számára, hogy felfedezzen és kivitelezzen olyan dolgokat és gondolatokat, melyek igazán a sajátjai voltak, nemúgy, mint magas követleményű és kitűnően képzett zenei igazgatóként a Depeche Mode-ban. A legkorábbi recoil felvétel Wildert, mint az új és fejlődő sampling technológia úttörőjét mutatja be, ahogyan ismert Depeche hangok köré valami teljesen új atmoszférát kreál. A anyag szimlán csak "1+2"-nek lett elnevezve, amely nem volt más, mint primitív demó felvételek gyűjteménye egy mini-albumon. Habár évekkel a megjelenés előtt kezdett részleteiben körvonalazódni a project, minden előzetes tudatosság nélkül egyszerűen csak napvilágra került valahogy 1986 nyarán, vagyis abban az évben amikor a Depeche kiadta Top 5 albumát, a "Black Celebration"-t.

A második album a "3+4: Hydrology" már úgy mutatta be Wildert, mint továbbfejlesztett gondolatok kiagyalóját, bizonyítva ezzel, hogy a recoil melléktevékenység működőképes a zeneileg egyre tökéletesedő Depeche Mode mellett is. A hihetetlen mérvűre megnőtt népszerűség, amely a Depeche-t övezte, elválasztotta Wildert attól, hogy jobban bemuthassa egyedülálló világát a nagyközönségnek, hisz a project 1988 elején látott napvilágot, vagyis a "Music For The Masses"-hez tartozó turné kellős közepén. A több, mint 100 állomást számláló turné végeztével Wilder következő feladata az év hátralévő részében az volt, hogy egy stúdióban életet leheljen egy élőkoncert felvételbe, amely a következő év tavaszán, mint "101" került a boltokba.

Ezek után akkor térhetett csak vissza Wilder a recoil projecthez, amikoris a Depeche Mode elkezdte addigi leghosszabb pihenőjét, a frenetikus "Violator" album és az azt övező turné után. 1991-ben amellett, hogy az egy lemezistálóban tevékenykedő Nitzer Ebb aktuális "Ebbhead" című nagylemezét producerelte, Wilder hozzálátott a következő recoil albumhoz, az "5+6: Bloodline"-hoz is. Ezúttal, -az első alkalommal- Wilder beinvitált a projectbe olyan énekeseket, mint Moby, Toni Halliday [Curve] és a Nitzer Ebb-es Douglas McCarthy. Ezzel a lépéssel megszületett az addigi legjobb recoil anyag, amely tartalmazta szintén a legelső kislemezt, a "Faith Healer"-t.

1992 és 1993 között Wilder újra a Depeche keretei közt tevékenykedett, hisz az együttes rögzítette a "Songs Of Faith And Devotion" című albumot. A nagylemez a kiadást követően a csúcsra tört Angliában, Amerikában, Németországban és még számos helyen a világon. Ezután a banda megkezdte legváltozatosabb és leghosszabb, vagyis 14 hónapon át hömpölygő turnéját, amely a legnagyobb koncertsorozat volt eddig.

1995-ben Wilder azután, hogy mint a legsikeresebb brit banda 13 éven keresztüli tagja, meghozta azt a nehéz, ámde vitathatatlanul szükséges lépést, miszerint otthagyja a Depeche Mode-ot. A év hátralévő része jól megérdemelt pihenéssel telt. Megszabadulván az együttes okozta kötelékektől, Alan végre elkezdthetett teljes egészében a recoil projectre koncentrálni. 1996 szeptemberében kezdődőtt el aztán a munka a magánstúdióban, aholis megszülettek egy összerakó játék zenei elemei, amelyek a későbbiekben "7+8: Unsound Methods" címet kapva váltak véglegessé, még azelőtt, hogy Alan intrikus hálóját ki ne dobta volna néhány későbbi énekes közreműködő felé. A végeredmény minden eddigieknél lehengerlőbb lett. Vendég énekesként Maggie Estep, beszédművészként a new yorki Siobhan Lynch [aki egy sikeres demonak köszönheti kiválasztását], visszatérőként Douglas McCarthy, vokálosként pedig a legutóbbi Depeche turné háttér énekéből jól ismert Hildia Cambell működött közre a készülő albumon. A résztvevők egyéni stílusvilága jobban nem is különbözhetne egymástól, hisz pontosan ez a sokszínűség teremtett egy vadonat új és kreatív világot.

Ez a nem mindennapi módon rendhagyó munkanorma sokkal nagyobb szabad teret biztosított Alan számára, hogy végre minden kedvenc zenei irányzatába elhajózzon bármifajta mesterséges korlát nélkül. A kilenc feszített és egybefont szám, -amely teljessé teszi az "Unsound Methods" albumot- hallgatása egy szakadék törékeny párkányára visz, egy sötét, lüktetéssel teli látványt nyújt, amely borzongató zongorával átitatott, csábító vonósokkal gazdagított, mély, elektronikusan pulzáló világot tár elénk. Fel kell hát készülni arra a lélegzetelállító utazásra, amely nem téveszt hatást!